Mikor abbahagytuk a nevetést, szorosan megöleltem Reb-et.
-Szerinted elmondjuk nekik, hogy ikrek vagyunk? -suttogtam a fülébe.
-Ne. Hátha rájönnek. -kaptam szinte azonnal a választ.
-Nyugi nem fognak. -elengedtedtük egymást. -Olyan régen találkoztunk! -váltottam témát gyorsan, nehogy feltűnjön Alexnek és Tomnak, hogy eddig másról beszéltünk. Egyébként tényleg régen láttam már. Utoljára akkor, amikor eljöttünk Spanyolországból a 15. szülinapunk után. Tartottuk ugyan a kapcsolatot a közösségin, webkamerán, de nem volt az igazi. Most végre itt van! Úgy örülök neki!!
-Úú tényleg! -reagálta le. -Már tökre vártam, hogy idejöhessek. -lelkesedett.
-Úgy mellékesen: Mi mért nem tudtunk róla? -szólt közbe Tom.
-Hááát... Ha szóltam volna, akkor úgy sem egyeztetek volna bele. Így nem szóltam és mostmár nincs visszaút.
-Van benne logika.. -ismerte el Tom.
-Na látod. -veregettem meg a vállát, majd bevonszoltam magam után Reb-et a leendő szobájába.
-Úú.. A raszta kicsoda? -kérdezte tőlem ötévesként.
-Ja ő Tom. Olyan, mint Alex, csak rasztában. -na ez már az ésszerű válasz!
-Amúgy Alex mindig ilyen szótlan?
-Nem tudom.. -gondolkodtam.
-A te barátod, vagy az enyém? -vonta fel szemöldökét.
-Jogos. Tényleg nem olyan bőbeszédű, de általában meg szokott szólalni. -töprengtem tovább.
-Hát ez kész.. -nevetett ki. Olyan viccesen nevet, néha már én is csak azon röhögök, ahogy ő szó szerint kacarászik. Most sem történt másképp.
Ekkor valaki bekopogott az ajtón, de nem zavartattuk magunkat.
-Khm! -erre odanéztem. Alex várakozóan állt, hátával nekidőlt az ajtófélfának. Úristen. Ilyenkor látom csak igazán, milyen helyes. És a barna szemei... Wow!! Annyira szeretem.
-Hahó!! -integetett a szemem előtt.
-Hm? -ráztam meg a fejem. -Bocsi elbambultam.
-Szerelmes a drága. -pasolta meg az arcom Reb. Le se tagadhatnánk, hogy ikrek vagyunk.
-Hát ha ilyen jó pasival él.. -fényezte magát az én egyetlen szerény Alexem.
-Csak le ne szakadjon az ég. -tettük hozzá egyszerre a nővéremmel. Igen, a nővérem, de csak 3 perccel idősebb nálam.
-Na ez elég bizarr volt. -jegyezte meg Alex.
-Tom hol van? -kérdezte Reb a barátomtól.
-Konyhában.
-Oké. Mentem -ezzel kilépett a szobából. -Várj! -jött vissza egy pillanattal később. -Az hol van?
-Gyere, megmutatom. -ajánlotta fel Alex. Egy együl maradtam a helyiségben. Azonnal elkezdtem kutakodni a tesóm táskájában. Biztos voltam benne, hogy elhozta a fotóalbumot. Nem tartott sokáig a keresés, túl jó ismerem, tudom, mit hova szokott rakni. Kinyitottam az albumot. 
Atya ég! Nagyon régen láttam ezt a fotót utoljára! Ez a 15. szülinapunkkor készült. Ekkor már Magyarországon éltem, csak a szülinapunkra mentem haza. Ő nem jött el Spanyolországból, a nagynénénkkel lakott, meg persze Julioval. Mindkettőnket megviselt az elszakadás. Soha nem is értettem, hogy mért kellett elválnunk egymástól. Ezért zárkóztam be a gimi elején. Azt hittem, csak ő érthet meg, mert az ikrem. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogyha nem nyitok a többiek felé, tényleg senki sem fog megérteni. Na mindegy. Mostmár SENKI nem választhat el minket egymástól!! Átlapoztam a következő képhez.
Ezen Reb van, még a szülinapi buli előtt. Mesteri, én fényképeztem. E kép mellé rólam volt betűzve egy. Mily' meglepő: ez is akkor készült, amikor Reb-é.
Alex fölém hajolt és belenézett a fényképalbumba.
-Úristen! Ti baromira hasonlítotok egymásra. -döbbent le teljesen. Még szép, hogy hasonlítunk... -Be kellene mutatnod nekem. -mondta szemrehányóan, persze csak poénkodott. -Mert csak a nevét tudom.
-Oké.. -kezdtem bele a mondókámba. -A teljes neve Rebecca Budai. Spanyolországban élt eddig. A legjobb barátnőm kiskorom óta, -kissé feltűnően ránéztem az albumban heverő fotókra. -de amikor Magyarországra költöztem, némileg megszakadt a kapcsolatunk, de azért néha beszéltünk. Ezért akartam, hogy ideköltözzön, mert így újra mellettem lenne. Röviden ennyi. -újra belenéztem a szemébe. Na én meghaltam.. Gyönyörűek a szemei!!! Láttam, hogy valamin nagyon gondolkozik. Leült mellém az ágyra. Kérlek, ne gyanakodj.. Ne kérdezősködj!
-Mi is a teljes neve? -kérdezett vissza egy kis idő múlva.
-Rebecca. Magyarosan Rebeka. -tudtam, hogy a vezetéknévre értette, de húztam az időt. Nagyon nem szeretem, mikor kérdezgetnek. Olyan, mintha vallatnának. Brrr!
-Jó, az megvan, de a vezetékneve? -óó tudtam én.
-Budai. -nem akartam neki hazudni. És akkor most következik a kérdés-zivatar. Éljen.
-Ne mondd, hogy ikrek vagytok! -hát igen. Én mindig minden helyzetben le tudom nyűgözni.
-De.
-Mért nem mondtad? -egy kis csalódottságot fedeztem fel a hangjában.
-Figyelj. -érzem, ez hosszú lesz... -Csak azért nem tudtad, mert nem akartam, hogy a többiek is tudják. Jó ez így kicsit zavaros. Azért nem mondtam el, mert féltem, hogy mások is megtudják. Nem arról van szó, hogy nem bízok benned, mert ez nem lenne igaz. Csak akkor el kellett volna mondanom az osztályban is, és akkor mindenki ugrált volna körülöttem és kérdezgettek volna. És te tudod legjobban, hogy utálom, ha kérdezősödnek. Hidd el, hogy él mindig is a tudtodra akartam hozni, de csak ezért nem tettem. -zártam le a monológom még mindig a szemébe nézve, hátha ki tudok valamit olvasni belőle. Ahogy eddig is, most sem sikerült megtudnom a tekintetéből semmit.
-Mennyi ideje is vagyunk együtt? -kérdezte kissé flegmán.
-Lassan három és fél éve.
-És ennyi idő alatt képtelen voltál közölni velem?
-Elmondtam, hogy mért tartottam titokban nem? -teljesen nyugod voltam. -Különben sem olyan nagy dolog.
-És van még valami, amit titkolsz előlem? -kérdezte szemrehányóan.
-Alex!! Állj le! -szóltam rá erélyesen. -Nem gondolod, hogy egy kicsit túlreagálod? -felálltam az ágyról. Megfogtam az ágyon heverő nyitott albumot és belepillantottam. A hátamat a falnak támasztottam, és úgy lapozgattam tovább.
-De komolyan, miről maradtam még le?
-Ajj, fejezd már be! -néztem fel mérges arccal a képekből. -Semmi másról nem! -ezzel a lendülettel kimentem a szobából.
-Alisa! -szólt utánam.
-Nem érdekel! -vágtam rá élesen. -Ha te nem bízol bennem, engem mért érdekeljen?
