5. fejezet- Minden újra a régi

Tudom, Alex néha kicsit felhúzza az agyam. Ilyenkor általában pár percre van szükségem ahhoz, hogy normálisan tudjak vele tovább kommunikálni. Most azonban kicsit jobban kiakadtam. Reb az ikertestvérem, nem csak egy barátnő, aki föltűnik az életben, és kis nyomot hagyva maga után, eltűnik. Nem, erről szó sincsen. Reb nélkül az életem semmi sem lenne, ha minden nap nem nyugtatna meg, vagy ha eleve nem beszélnénk, akkor pár nap alatt összetörnék. Annyira jól esik vele beszélnem, mert ő az egyetlen, aki mindig 100%- ban megértett, mert mi két testben egy lélek vagyunk. Ezt a képet tőle kaptam, és azóta, amióta elment mindig nálam van, és ha szomorú vagyok, akkor ez nyugtat meg.

Kicsit hasonlítunk, nem Alisa? :)

Mint egy idióta kezdtem el magyarázni a képnek a gondolataimat. Aztán, mivel elég furán néztek rám, inkább magamban folytattam. Alexnek inkább támogatnia kellene amikor nincsen velem, és örülnie kéne, hogy a sors most hozzánk irányította. Ha szeret, akkor ezt tenné. És biztosan szeret, legalábbis eddig elfogadta minden egyes kis hülyeségem, ami miatt egy normális ember idegbajosnak titulált volna. Itt valami más baj volt. És akkor beugrott! Alex amióta ismerem ikertesót szeretett volna magának. Mindig erre panaszkodott: "nemhogy ikertesóm, még tesóm sincsen". Engem ez a folyamatos hisztéria kicsit feldühített, de ugyanakkor mindig is hibásnak éreztem magam, hogy a kis titkomat elhallgattam előle. Ezért volt hát ez a vita. Ő akart mindig is ikret, de mégis az enyém bukkan fel a semmiből. Alex féltékeny volt rám. Annyira megsajnáltam, hogy könnyezni kezdett a szemem, és olyan gonosznak éreztem magamat. Így, most átgondolva minden olyan világos lett. Ezért viselkedett hát olyan furcsán, olyan gyerekesen, mert nem az ő gyerekkori vágya teljesült be, amit ő sokkal jobban szeretett volna. nem baj, szerintem Rebet is úgy fogja szeretni, mintha a testvére volna. Az nekem csak jó lenne. De eszembe jutott a valós probléma, és ezért szaladni kezdtem. Lélekszakadva futottam haza a zuhogó esőben, hogy megölelhessem Őt, aki mindig is a vigaszom volt. Hiába magyaráztam magamnak, hogy egy erős nő nem sír, és csak a hideg szél fújja a szemem, el kellett hinnem, hogy tényleg sírok.
Gondolkodás nélkül rontottam be a házba, olyan ideges voltam, hogy nem akartam liftezni, csak futottam föl a lépcsőkön egyre gyorsabban és gyorsabban. Berontottam a lakásba, ahol mély csend honolt, kopogtattam, mire egy mosolygós csini lány nyitott ajtót. Halkan dúdolgatott közben, és bár nem láttam, tudtam, hogy ki áll az ajtóban. Ó, hát ez Reb!!  Nagyon megörültem neki, a nyakába ugrottam, és csak sírtam csendesen. És mint kiskorunkban, Reb szavak nélkül is megértette a problémámat.
- Ne aggódj. Csak sétálni ment el a közeli parkba, hogy lehiggadjon, és ne legyen többé féltékeny Rád, drágaságom.- Ez nem igaz, nekem egy órába telt, de Reb rögtön levágta a hiszti igazi okát.- Felesleges utánamenned, időt kellene hagynod neki, és magadnak is. Ja! De ha mindenképpen sétálni szeretnél, akkor tudok egy jó helyet. Egy nagyon jó barátom dolgozik ott, és ha megmondod neki, hogy az ikrem vagy, biztos rendes lesz Veled. Egyébként szerintem rá fog jönni, eléggé látványosan hasonlítunk.- kacsintott Reb, és huncut mosollyal az arcán a fülembe súgott valamit.
- Ohh, köszönöm, Reb, már megint Te oldottad meg a problémámat, te kis Sherlock.- hálálkodtam, és rohantam átöltözni a szakadó eső után. Szerencsére az eső elállt, és mintha az Ég is tudná, hogy kibékültünk, kisütött a Nap. Mosolyogva néztem ki a lakásunk ablakán, rá az eső utáni csodaszép városra. Bern... Amióta az eszemet tudom, ide szerettem volna költözni. Rebbel kisgyerekként ide vágyakoztunk, és most, mint egy beteljesülő álom, úgy jött a valóság. Reb itt van velem. Boldogan fordultam vissza az ablakból, és öltöztem át az egyik kedvenc ruhámba.

Boldogan léptem ki a napsütötte Bernbe, és bár az utak még vizesek voltak, a cipőm nem ázott át. Boldog vagyok, és Alex sem haragszik rám remélhetőleg! Átszeltem a háztömböket, és közben felszabadultan dúdolgattam. Teljesen rám jellemző, hogy az utca közepén nevetve szaladok, és nem figyelek semmire.. ja és a táncikálásom sem semmi! A gondolataim megint elkalandoztak. Pár éve, mikor Reb otthon meglátogatott engem, akkor "modelleset" játszottunk. Persze, fiatalok voltunk még (nem mintha amúgy olyan "felnőttes lennék"...), és nagyon élveztük a játékot. Teljesen beleéltük magunkat a szerepbe, sőt, még profi fotósokat is hívtunk, hogy elkészíthessék életünk sztárfotóit. Ezek a képek is akkor készültek, a naplómból téptem ki őket, hogy mindig nálam legyenek.

Óóóó, hát nem kis cukcsik vagyunk??

Nem is figyeltem az útra, mert végre igazán boldog lettem. Pár perc múlva egy vigyorgó (és feltehetően részeg) fej az arcomba mosolygott. Baromira megijedtem! Ez meg mi?? Mit keresek én itt? Bern egyik külvárosi részére jutottam, ami, nem éppen a legbecsületesebb résznek látszott. Nem is tűnt fel, hogy ennyit jöttem volna. Basszus, most tényleg.. hogy kerültem erre a helyre?És még csak Reb sincs itt, hogy segítsen..
Hát, ha Reb nem is, de azért úgy látszik, akadt, aki szívesen "társalgott" volna velem. Egy részeg pasi éppen közeledett, futni akartam, de beláttam, hogy nem tudnék hosszú távon gyorsabb lenni náluk.
-Szia, cicus, hogy hínak? - ajjh, most erre mit mondjak?- Óóó, kislány, elvitte a macska a nyelved? - kérdezte, miután nem válaszoltam neki. Ó te vén barom, most mondjam azt, hogy anyukám arra tanított, hogy ne álljak szóba idegenekkel?? Mikor erre sem mondtam semmit, elrángatott egy romosnak kinéző ház felé. Ezt viszont már nem hagyhattam.