3. rész ~ Meglepetés

Egy új nap, egy új reggel. Alex keltett fel reggel körülbelül hajnali hatkor. Na jó, 11 óra volt, de úgy éreztem, hogy alig aludtam valamit az éjszaka folyamán, csak forgolódtam. Alex kinyitotta az ablakot, így a délelőtti levegő csak úgy áramlott be a szobába. Dideregve keltem ki az ágyból, de nyomban vissza is rántott valami. Na ki? Alex ma reggel vicces kedvében volt, látom. Mindig ő kel előbb, de ha teheti lustálkodik vagy fél órát.
-Aleeex, ne csináld így sohasem fogok felkelni.- dobtam a fejéhez egy óriási párnát.
-Jó, csak egy kicsit... és nagyon tetszik az új harcias Alisa!- mondta, majd a képembe vigyorgott.
-Hidd el, nekem is. És mostantól nőuralom a házban!- dicsekedtem
-Mert? Mi Tommal ketten vagyunk!- Tom? Aranyos meg minden, de Tom a harcias? Na meg Alex...
-Ja majd ti megvédtek, mint este- Viccelődtem, és Alex szokásához híven nem vette sértésnek, csak röhögött rajtam.
-Hé, legalább kaját rendelünk neked, hogy ne halj éhen, és ez a hála!- Ez már valami!
-Na látod, ezért szeretlek! Mert tőled kapok kaját.- és bumm egy párna a képembe. Azért tanítom én valamire.
-Na, menjünk ki, Tom már biztosan vár.- Alex indulni készült, de megtorpant.- Öltözz át, most!
-Alexocska kimegy és akkor Alisa máris öltözik.- de Alex nem igazán tágított.
-Kilöklek!- fenyegetőztem vele, de meg sem moccant.- Jó, most kimész, és amit tegnap a mi drága Tomunk művelt, azt most elpakoljátok, de olyan gyorsan, hogy mire kimegyek, minden ragyogjon!- ez már utasítás volt, nem kérés.
-Minek pakoljuk el?- kezdett nyavalyogni, úgy, mint egy ötéves.
-Hát, hogy rend legyen, és ha Brandon megint idetéved, akkor legyen mit felrúgni újra.- Ó az a disznó Brandon, annyira utálom az ilyen embereket, főleg, hogy utána idejön álszentkedni. De rajtam aztán nem fog ki! Alex végül kiment pakolni, mire én felöltöztem. Csak semmi extra, farmer, laza póló, és egy tornacipő. A stílusom enyhén vagány. És laza. Nem szeretem a magassarkúakat, mert 1. így is elég magas vagyok, 2. kényelmetlen.
Egy gyors smink után kimentem a szobából, és kit látnak szemeim? Brandon áll az ajtóban, a két jómadár pedig segélykérően néz rám. Éljen, hivatalosan is én vagyok a megmentő.
-Ez meg mit akar itt?- kérdezem direkt a fiúktól, miután  egy megsemmisítő pillantást vetettem Brandonra.
-Öhhmmm.. Brandon bocsánatot kérni jött.- mondta az én galambom, enyhén félszegen.
-Mi van, nem volt elég a tegnapi megalázás? Eszemben sincs beszélni veled azok után, amit itt csaptál le. Egy életre elég volt belőled! Ja, tegnap sokadszorra találtál csak ki, remélem most elsőre menni fog.- néztem rá egy angyali mosollyal. A fiúk bámultak rám, látszott, hogy büszkék a mondókámra.
-Hahó, a kijárat ott van, azt hittem ezt tegnap megbeszéltük.- förmedtem rá most már kicsit barátságtalanabbul. Ahh, Brandon ne csináld!
-Alisa, szeretném. ha megértenél engem. Nem vagyok olyan, mint amilyennek tegnap mutatkoztam, és..
-Brandon azért ennyire nem gondoltalak amatőrnek. Hahó, mindenki ezt mondja, és máris Happy End! Engem rosszul ítéltél meg, nem fogok ennek bedőlni!-szakítottam félbe a "csupa közhely" szónoklatát.

2. rész ~ A balhé

*Alisa* 

Én az a fajta lány vagyok, akinek mindig van lélekjelenléte. Ebből adódóan tennem kellett valamit, nehogy nagyon elfajuljanak a dolgok. Ránéztem Alexre, láttam, hogy nem tudta felfogni, mi is történik körülötte. Csak fogta az egyik naplómat és nézte az eseményeket. Én viszont azonnal kapcsoltam. Meg kell nevelnem ezt az ember esküszöm. Nem igaz, hogy nem nyikkan meg. Hangosan felmordultam, mire felém nézett. Na végre. 

-Csinálj valamit. -mondtam neki idegesen. -A te haverod.

-Jó, de mit? -suttogott.

-Szerencsétlen... -morogtam, majd elléptem mellőle. -Hé, fiúk! -kiabáltam rájuk. -Álljatok már le! Nem veszitek észre magatokat? Mit csináltatok a lakással? Minden szét van dobálva, és ott mi van széttörve? -álltam közéjük hadonászva magyarázva. 

-Mit tudsz te? -kérdezett flegmán a számomra nem ismert személy. -Ha azt se tudod, miről van szó, inkább hallgass.

-Egy lányon veszekedtetek, aki eredetileg Tom barátnője volt, de ő megcsalta veled. Röviden ennyi.

Alex elismerően, olyan "Na így kezdj ki a csajommal" nézésével jutalmazott, Tomnak leesett az álla. A másik, ha tehette volna, ledöfött volna a szemeivel. Én csak kihívóan néztem vissza rá.

-Héj, honnan tudtad? -csodálkozott Tom.

-Gyors helyzetfelismerés -kacsintottam felé. Színpadiasan a szám mellé tettem a kezem, mintha súgni szeretnék neki valamit. -Hallottam ahogy kiabáltok. -vallottam be. -Még valami? -néztem körbe tettetett érdelkődéssel. Mindenki csöndben volt. -Na én is így gondoltam. Kifelé.. -mutattam a kijárat felé, célozva arra, hogy nem látom szívesen. 

-Brandon -nyújtottam felém a kezét. Eközben Alex Tomhoz sétált, majd megállt mellette. Visszafordult felénk, hogy lássa, mit művelek Brandonnal. 

Eltoltam magam elől a kezet és a szemébe néztem.

-Ugye ezt most nem gondolod komolyan? -tettem fel a költői kérdést. Lenéző voltam vele, mert eléggé kínosan érezte magát, miközben romolom a tekintélyét. -Én nem olyanból vagyok, aki csak úgy hagyja, hogy kárt tegyenek a lakótársában. Ha azt gondoltad, hogy összeverheted, akkor nagyon tévedtél. Ja, -mintha most jutott volna eszembe -mondam már, hogy húzzál kifelé? 

Engedelmesen elindult az ajtó fele. -Jó kutya! -veregettem meg a vállát, mikor elhaladt mellettem. A többiek majd' megpukkadtak a röhögéstől, de én nem estem ki a szerepemből. -Csontot majd legközelebb. -szóltam utána. Mikor becsapta maga mögött az ajtót, azonnal hangos nevetésben törtem ki. Olyan görcs tört rám, hogy lerogytam a kanapéra. Alex odasietett hozzám és befogta a számat. Először nem értettem miért, de mikor elcsendesedtem, lépteket hallottam jönni. Kinyílt, vagyis kicsapódott az ajtó és Brandon állt meg előtte. Szemforgatva feltápászkodtam és megálltam tisztes távolságra tőle. Mikor belekezdett volna tartalmas monológjába, félbeszakítottam:

-Tudom, tudom: Hogy képzelem azt, hogy kinevetlek, bla-bla-bla... Van valami más, ami még talán érdekelne is? -mélyen hallgatott. -Nagyon jó, -sürgettem. -Most pedig, ha megbocsájtasz, az este többi részét nélküled szeretném eltölteni. Lazán odasétáltam a nyitott ajtóhoz, integettem neki, majd bevágtam az orra előtt. 

-Mért van ennyi ostoba a Földön? -néztem a plafon felé.

-Haver, ez elképesztő... -szólt Tom Alexhez. -Baromi jó arc a csajod! -nézett felém. 

-Tudom. -mondta büszkén Alex. Magához húzott és hosszan megcsókolt.

-Azért ne bízd el magad -szóltam közbe. -következőnek te fogsz ilyen idiótával cseverészni, én pedig nézem. -mosolyogtam.

-Kössünk alkut. Te veszekszel, én védelmezek. -nyújtotta felém a jobbját.

-Mint most? -néztem kék szemeibe.

-Öö -vakargatta alkarját kínjában.

-Kértek pizzát? -jött a konyhából Tom barátunk hangja.

-Nem, kössz. -válaszoltuk szinte egyszerre. 

Megfogtam a barátom kezét és behúztam magam után a szobánkba.

-Figyelj. Tudom, hogy mindig megvédenél. -hajtottam a fejem mellkasára. Reflex szerűen derekam köré fonta kezeit.

-Biztos, hogy nem kértem? -nyitott be Tom egy doboz pizzával a kezében. -Ja, bocsi, ha megzavartam valamit. -esett le neki. 

-Nem, nem kérünk. És még egyszer: NEM. -tagolta lassan Alex.

-Ti tudjátok. -vont vállat, majd kisétált. Halkan szerelmem mellkasába kuncogtam. 

-Vicces fazon ez a Tom.. 

-Hol tartottunk? -kérdezte halkan.

-Nem tudom -ásítottam. -Menjünk aludni.

-Ajj. -biggyesztette le a száját.

-A fene a piszkos fantáziádat. -boxoltam bele a mellkasába. -Na mentem fürdeni.

Beléptem a fürdőszobába, levetkőztem, majd beálltam a zuhany alá. Nem tudom, hogy csak én vagyok-e ilyen, de a zuhany alatt mindig elmerülök a gondolataimban. Mi nem is illünk össze Alexszel. Talán ettől olyan csodás ez az egész. Elmosolyodtam. Nagyon jó érzés mellette lenni. Kiléptem a zuhanyóból és magam köré tekertem egy törölközőt. A mosdóhoz sétáltam. Rátámaszkodtam, majd nagyot sóhajtottam. Egy hét múlva lesz Alex szülinapja, de még nem tudom, mit adjak neki. Bulit nem tudok rendezi neki, mert nem ismerünk itt senkit. Még nem tudom mit csináljak, de majd csak kitalálom. Átdörzsöltem magam és beleugrottam a pizsmámba, ami most Alex egyik pólója és egy rövidnadrág. Kislattyogtam a fürdőből, át a hálószobába. 

-Azt hittem, már sose végzel.. -szólt hozzám, amint beléptem a szobába.

-Hahaha. Nagyon vicces. -gúnyolódtam. Elindultam a szekrényem felé, de Alex elém állt. -Most duzzogok jó? -félre akartam fordítani a fejem, de kezével megakadályozta. Közelebb hajoltam hozzá, úgy csináltam, mint aki meg akarja csókolni. Mikor már csak pár centi volt közöttünk, gyorsan adtam egy puszit a szájára.

-Menj zuhanyozni. -mosolyodtam el pimaszul. 

-Visszakapod még. -szűkítettem össze a szemeit.

-Valaki nagyon vicces. -veregettem meg a hátát. Összeszedte a cuccait és átment a fürdőbe. 

Befeküdtem a franciaágy egyik felébe. Ugyan nyár vége van, de magamra húztam a takarót. A fal felé fordultam és lehunytam a szemem. Mindig is azt hittem, hogy a fal megvéd, ha nincs közvetlenül mellettem a barátom. Hallottam, ahogy megereszti a vizet. Megnyugtató tudni, hogy itt van mellettem, és vigyáz rám. Ő az egyik biztos pont az életemben. Betegesen szeretem. 

-Azért egy mese még belefér? -kérdezte halkan egy hang az ágy másik oldaláról. 

-Kíváncsi vagyok -motyogtam csukott szemmel.

-Oké.. -hallottam, ahogy fellapoz egy könyvet. Elkezdte olvasni. -Nem tudom, hogy mit csináljak. Ha elmondom neki, nekem lesz kínos, ha magamban tartom, akkor őrlődni fogok rajta. Legjobb lenne elfelejteni mindent és mindenkit. Legf... -mikor ehhez a részhez ért, azonnal kipattantak a szemeim. A naplómat olvasta. Egyáltalán hogy kerül hozzá? Feladtuk az összeset postán. Nem értem. Lerúgtam magamról a takarót és szó szerint rávetetődtem. 

-Hogy kerül hozzád? Elvigel feladtuk az összeset. Nem? -vontam fel a szemöldököm, miközben ráültem a csípőjére. 

-Úgy gondoltam, hogy ezt meg kellene tartani. Csak azért, hogy átlásd, hogy honnan indultál és most hol tartasz. 

-Lehet.. De akkor se olvass bele. -csaptam rá gyengén a hasára. 

-Mióta vagy ilyen harcias? -kérdőn néztem rá. -Nem mondtam, hogy nem tetszik, csak kérdeztem. -védekezett. Mosolyogva megráztam a fejem, aztán egy nagyot ásítottam. 

-Tényleg menjünk aludni. -lassan lekászálódtam róla. Újra magamra terítettem a takarót és közelebb bújtam Alexhez. Kimondhatatlanul jó érzés, amikor átölel, megcsókol és puszilgat, kimondhatatlanul szerelmes vagyok. Még szorosabban öleltem, ő meg közben a hátamat simogatta. Ezekkel a gondolatokkal aludtam el.

1. rész ~ Posta

Sziasztok! Na, itt az első rész, bocsi, hogy ilyen rövidke lett, de majd belejövünk, reméljük tetszeni fog, kommentektől, feliratkozásoktól ne kíméljetek!!:) Puszi




*Alisa*

A gimis éveim alatt naplót vezettem, egyszer jött az ötlet, hogy elküldöm valakinek. Minden embert számba vettem, hogy kit nem untatna, vagy egyáltalán ki értené meg a problémáimat. Mire elhatároztam, hogy a spanyol unokatesóm lesz a legmegfelelőbb -ugyanis nem ért magyarul-, már jócskán besötétedett. Könnyeimmel küszködve olvastam bele mindegyik kötetbe. Ijesztő, de négy röpke év alatt, melyek a legemlékezetesebb éveim voltak, nyolc kötetet töltöttem meg gondolataimmal. Ha Zoé nem volt, a naplómnak akkor is "elmondhattam" bármit, amit csak akartam.
Alex már aludt amikor elindultam, így kiírtam neki egy kis cetlire, hogy elmentem. Gondolom, így nem fog keresni vagy mi. Kiléptem a szeptemberi Bern utcáira. Gyönyörű volt, Svájctól mindig elájulok, de lehet, hogy ez csak az én szeszélyem. Komótosan, ráérve sétálgattam az utcákon, elmélkedtem. Hogy miről? Nem nehéz kitalálni. Persze, hogy a gimiről. Gondoltam egyet, és elmentem Tom (Alex haverja, akivel lakunk) kávézójába. Beszélgettünk, ittam egy kávét, de kezdett beúszni miattam, így továbbálltam.
Hihetetlen, ez a város mindig szép. Egymagamban sétáltam a kihalt utcákon, és épp arra gondoltam, hogy már beteges amit Alex iránt érzek, hogy még csak egy órája telt el azóta, hogy beszéltünk volna, hiányozni kezd. Valaki megkopogtatta a vállamat. Hogy ki lehetett az, azt nem tudom, új vagyok egy idegen városban, nincsenek ismerőseim, se senkim (persze a lakótársaim kivétel). Hátrafordulok, és egy helyes (gondolom idevalósi) fiú állt mögöttem. Nem tudom mit akarhatott, de azért mosolyogtam rá. Étienne-nek hívták, de nem itt, hanem Párizsban él és egyetemista szintén. Megkérdezte a nevem, és elkezdtünk beszélgetni. Tök kedvesen elmondta, hogy ilyen "szép és fiatal" lányok ne sétálgassanak egyedül az utcán sötétedés után. Rendes volt, elkísért a postára, ami nem is volt olyan messze. Megadta a számát, és elment, mert -mint mondta- várják otthon. Kicsit megkönnyebültem, ahogy elment, mert én Alexet szeretem, és ez nem is fog soha megváltozni, de ugyanakkor örültem, hogy már nem vagyok olyan egyedül, minden rossz érzésem elszállt. A naplómat szorosan a hónom alá fogva igyekeztem bejutni a kapun, majd lassan a pulthoz sétáltam, de ahogy egyre közelebb értem, az összezuhanás kerülgetett. A barátaim jutottak eszembe, akik úgy hiányoztak, hogy már szinte fájt, és ezen csak egy ember segíthetne, aki persze most otthon alszik. Nem akartam megválni a 8 kötettől, melyek életem kedvenc 4 évét fedték. Könnyeim peregtek le az arcomon, sós ízük a számba jutott ahogy némán sírtam. Naplóm lapjai olvasás közben a könnyeimtől nedvesek lettek. Szégyelltem magam, de az új élet kezdetén még nem jöttem bele az érzéseim eltakarásába. Már sajnáltam, hogy Étienne hazament.
Ekkor huzat csapta meg a hátam, megszakítva aábrándozásomat. Az ajtó becsukódott, bárki is jött be rajta. Nem fordulhattam meg, mert sírás után nem a legjobb állapotomba kerültem. Hideg kezek átölelték a derekam és megcsapott az az ismerős illat, amit úgy szeretek. Alex megérzete, hogy baj van, mint mindig, és jött, hogy segítsen. Vállába fúrtam a fejem, és már nem is sírtam, csak öleltem őt, akit annyira szeretek.
- Alisa! Baj, van?- kérdezte meg, és már tudtam mit fogok válaszolni.
-Nem, már nincs.- mondtam, erősen célozva arra, hogy jókor jött.
-Jó, de tudod, hogy nekem elmondhatod, jó? - persze, hogy tudtam.
-Tényleg nincs semmi baj, csak egy csomagot adok fel Julionak (ejtsd: Hulió).
- Aha. -mérte végig a csomagot gyanakodva. -És mi van benne? 
- Áááá, semmi, nem fontos.
-Pedig igen. Na mutasd!
-Az kizárt. - próbálkoztam, de szerintem teljesen fölöslegesen, mert ő az erősebb. Persze ez jó, mert meg tud védeni ha kell.
-Na jó. Ha így áll a dolog.... - mondta, és elvette tőlem egy egyszerű csellel a csomagom, ami kicsit könnyáztatta volt. 
-Hé, ez nem ér! Kihasználod, hogy erősebb és ügyesebb vagy, mint én....
-És magasabb is.- mondta, amikor hiába ugrottam fel, nem értem el a csomagot. 
- Jó lehet nálad, de ne nyisd ki!! -adtam meg magamat, de már mindegy volt. 
Több se kellett neki, azonnal kibontotta, és az egyik könyv kinyílott, de nem tudom pontosan hol. Elkerekedett szemmel néztem, ahogyan gyorsan olvassa a sorokat, amiket én írtam a gimis éveimről. Nem tudtam, hogy haragudni fog- e amikor meglátja a gondolataimat, és az ömlengéseimet róla. Egy idő után megszólalt, de amit mondott, az nem árult el túl sokat.
- Szóval te így láttad? -kérdezte, amire nem tudtam, hogyan reagáljak.
- Háááát. öööhm.... igen így láttam akkor az adott pillanatban, és egyetértek magammal, megértem minden döntésemet a múltban, és ha újraélném akkor is így tennék, különben már nem én lennék. Nem szerettem volna ezt neked megmutatni, mert akkor egy nyitott könyv lennék előtted, és ez nem lenne jó, de ha már így alakult, akkor ez van, én nem kérek elnézést, ha ezzel megsértelek, mert én így látom. Vannak akik megértenek, és ők a barátnőim. De azért jó lenne, ha te is megértenél, mert szükségem van rád.
Alex kinyitotta a száját, de egy darabig nem szólalt meg. Amikor megyszólalt, a szeme csillogott, és mélyen a szemembe nézett. Inkább nem is mondott semmit, csak megcsókolt, ami olyan jól esett. Szóval megért, és nem haragszik. És a csók után visszaadta a naplómat, de szólni még mindig nem szólt. Nem is kellett, tudtam mire gondol, arra, hogy neki is szüksége van rám. 
A naplómat föladtuk Juilonak, és elindultunk Bern kivilágított utcáin hazafelé. Alex átölelte a derekam, és belepuszit a hajamba. Mosolyogtam, de nem szóltam semmit.
Mikor a lakás elé értünk, megtorpantunk. A házból kiabálás szűrődött ki, és rosszat sejtve léptünk be a lakásba. Ám a látvány, ami a szemünk elé tárult, az sem volt semmi. Kérdőn összenéztünk.

Prológus

Az életem egyszerre katasztrófa és csodálatos. Tudom, ez furán hangzik, de tényleg így van. Nem mondhatom magam átlagos lánynak. Anyukám spanyol, apukám magyar. Spanyolországban ismerkedtek meg és ott is születtem. Ebből következik az érdekes nevem: Budai Alisa. 4 éve költöztünk Magyarországra, de csak azért, mert apának itt van a munkahelye. Beíratott egy olyan gimibe, amit az első 2 évben utáltam, teljesen elzárkóztam. Egyedül egy fiú felé voltam nyitott. Rengeteget beszélgettünk, ismerkedtünk, majd kilencedikben össze is jöttünk. Egy csomószor mondta, hogy mi lenne, ha nyíltabb lennék az osztálytársaim felé, ugyanis ők próbáltak bevonni mindenbe, de én tartózkodtam tőlük. 10. osztály végén elkezdtem barátkozni az osztálytársaimmal. Így történt az, hogy lett két legjobb barátnőm, és két felejthetetlen gimis évem. Annyi hülyeséget csináltunk, hogy azt el nem lehet képzelni. De két évet elvesztegettem arra, hogy bezárkóztam. A bankett idején szinte depressziós lettem, annyira fájt, hogy el kell lassan válnunk. Elmúltak ezek az évek, de nem keseregtem már miatta, mert azt gondoltam, hogy majd tartjuk a kapcsolatot.. De úgy elég nehéz, ha valaki közben külföldre költözik. Így történt ez velem és Alexszel, a barátommal. Utolsó évben kaptam egy felkérést, hogy járjak Svájcban egyetemre. Az volt csak a szerencsém, hogy Alex is kapott ilyet, csak más fősulira. A másik szerencse, hogy mindkettőnk kijutott. Most Vele és az egyik ottani haverjával lakok Svájc német részében, albérletben. Egy lakást béreltünk, de nem is tudom, hogy' gondoltam. Én, Alex és a haverja? Kizárt, hogy sokáig egyben maradjon a lakás. Egyébként imádok itt élni, bár még csak pár hónapja költöztünk ide. Ebben csak az a rossz, hogy a barátnőim, Zoé és Nati (Natasa), Magyarországon maradtak. Nagyon nehéz volt megválni tőlük, de valamit valamiért... Ilyenkor szokták megkérdezni: "És a szüleid?" Ők nem igazán fontosak nekem, nem kötődöm hozzájuk. Ami a legfurcsább, hogy Alex szülei sokkal közelebb állnak hozzám, mint a sajátjaim. Ráadásul az enyémek el is váltak, úgyhogy elég rossz a helyzetem. De szerencsére távol vagyok tőlük, így remélem nem fognak irányítani engem. A tini korszakomban volt ez a legeslegrosszabb. Nyolcvan százalékban le se szarták a fejem, de amikor rájuk jött az öt perc, akkor eluralkodott rajtuk a szülői ösztön, és nem engedtek sehova, eltiltottak mindentől, legyen az tévé, mobil, net vagy akármi.. Ezek az elvonások nem voltak vészesek, mert találtam megoldást rájuk. De volt amikor már nem bírtam velük és átmentem Alexhez éjszaka, vagy hasonlók. Persze nem vagyok az a szemtelen típus, sem elmebeteg. Meglehetősen jól tudom kezelni az érzelmeimet, de van amikor betelik nálam is az a bizonyos pohár, és onnantól kezdve nem érdekel semmi. De hála Istennek, már nincsen ember, aki miatt Svájcban ki tudnék akadni. Talán mégis...?