Az életem egyszerre katasztrófa és csodálatos. Tudom, ez furán hangzik, de tényleg így van. Nem mondhatom magam átlagos lánynak. Anyukám spanyol, apukám magyar. Spanyolországban ismerkedtek meg és ott is születtem. Ebből következik az érdekes nevem: Budai Alisa. 4 éve költöztünk Magyarországra, de csak azért, mert apának itt van a munkahelye. Beíratott egy olyan gimibe, amit az első 2 évben utáltam, teljesen elzárkóztam. Egyedül egy fiú felé voltam nyitott. Rengeteget beszélgettünk, ismerkedtünk, majd kilencedikben össze is jöttünk. Egy csomószor mondta, hogy mi lenne, ha nyíltabb lennék az osztálytársaim felé, ugyanis ők próbáltak bevonni mindenbe, de én tartózkodtam tőlük. 10. osztály végén elkezdtem barátkozni az osztálytársaimmal. Így történt az, hogy lett két legjobb barátnőm, és két felejthetetlen gimis évem. Annyi hülyeséget csináltunk, hogy azt el nem lehet képzelni. De két évet elvesztegettem arra, hogy bezárkóztam. A bankett idején szinte depressziós lettem, annyira fájt, hogy el kell lassan válnunk. Elmúltak ezek az évek, de nem keseregtem már miatta, mert azt gondoltam, hogy majd tartjuk a kapcsolatot.. De úgy elég nehéz, ha valaki közben külföldre költözik. Így történt ez velem és Alexszel, a barátommal. Utolsó évben kaptam egy felkérést, hogy járjak Svájcban egyetemre. Az volt csak a szerencsém, hogy Alex is kapott ilyet, csak más fősulira. A másik szerencse, hogy mindkettőnk kijutott. Most Vele és az egyik ottani haverjával lakok Svájc német részében, albérletben. Egy lakást béreltünk, de nem is tudom, hogy' gondoltam. Én, Alex és a haverja? Kizárt, hogy sokáig egyben maradjon a lakás. Egyébként imádok itt élni, bár még csak pár hónapja költöztünk ide. Ebben csak az a rossz, hogy a barátnőim, Zoé és Nati (Natasa), Magyarországon maradtak. Nagyon nehéz volt megválni tőlük, de valamit valamiért... Ilyenkor szokták megkérdezni: "És a szüleid?" Ők nem igazán fontosak nekem, nem kötődöm hozzájuk. Ami a legfurcsább, hogy Alex szülei sokkal közelebb állnak hozzám, mint a sajátjaim. Ráadásul az enyémek el is váltak, úgyhogy elég rossz a helyzetem. De szerencsére távol vagyok tőlük, így remélem nem fognak irányítani engem. A tini korszakomban volt ez a legeslegrosszabb. Nyolcvan százalékban le se szarták a fejem, de amikor rájuk jött az öt perc, akkor eluralkodott rajtuk a szülői ösztön, és nem engedtek sehova, eltiltottak mindentől, legyen az tévé, mobil, net vagy akármi.. Ezek az elvonások nem voltak vészesek, mert találtam megoldást rájuk. De volt amikor már nem bírtam velük és átmentem Alexhez éjszaka, vagy hasonlók. Persze nem vagyok az a szemtelen típus, sem elmebeteg. Meglehetősen jól tudom kezelni az érzelmeimet, de van amikor betelik nálam is az a bizonyos pohár, és onnantól kezdve nem érdekel semmi. De hála Istennek, már nincsen ember, aki miatt Svájcban ki tudnék akadni. Talán mégis...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése