1. rész ~ Posta

Sziasztok! Na, itt az első rész, bocsi, hogy ilyen rövidke lett, de majd belejövünk, reméljük tetszeni fog, kommentektől, feliratkozásoktól ne kíméljetek!!:) Puszi




*Alisa*

A gimis éveim alatt naplót vezettem, egyszer jött az ötlet, hogy elküldöm valakinek. Minden embert számba vettem, hogy kit nem untatna, vagy egyáltalán ki értené meg a problémáimat. Mire elhatároztam, hogy a spanyol unokatesóm lesz a legmegfelelőbb -ugyanis nem ért magyarul-, már jócskán besötétedett. Könnyeimmel küszködve olvastam bele mindegyik kötetbe. Ijesztő, de négy röpke év alatt, melyek a legemlékezetesebb éveim voltak, nyolc kötetet töltöttem meg gondolataimmal. Ha Zoé nem volt, a naplómnak akkor is "elmondhattam" bármit, amit csak akartam.
Alex már aludt amikor elindultam, így kiírtam neki egy kis cetlire, hogy elmentem. Gondolom, így nem fog keresni vagy mi. Kiléptem a szeptemberi Bern utcáira. Gyönyörű volt, Svájctól mindig elájulok, de lehet, hogy ez csak az én szeszélyem. Komótosan, ráérve sétálgattam az utcákon, elmélkedtem. Hogy miről? Nem nehéz kitalálni. Persze, hogy a gimiről. Gondoltam egyet, és elmentem Tom (Alex haverja, akivel lakunk) kávézójába. Beszélgettünk, ittam egy kávét, de kezdett beúszni miattam, így továbbálltam.
Hihetetlen, ez a város mindig szép. Egymagamban sétáltam a kihalt utcákon, és épp arra gondoltam, hogy már beteges amit Alex iránt érzek, hogy még csak egy órája telt el azóta, hogy beszéltünk volna, hiányozni kezd. Valaki megkopogtatta a vállamat. Hogy ki lehetett az, azt nem tudom, új vagyok egy idegen városban, nincsenek ismerőseim, se senkim (persze a lakótársaim kivétel). Hátrafordulok, és egy helyes (gondolom idevalósi) fiú állt mögöttem. Nem tudom mit akarhatott, de azért mosolyogtam rá. Étienne-nek hívták, de nem itt, hanem Párizsban él és egyetemista szintén. Megkérdezte a nevem, és elkezdtünk beszélgetni. Tök kedvesen elmondta, hogy ilyen "szép és fiatal" lányok ne sétálgassanak egyedül az utcán sötétedés után. Rendes volt, elkísért a postára, ami nem is volt olyan messze. Megadta a számát, és elment, mert -mint mondta- várják otthon. Kicsit megkönnyebültem, ahogy elment, mert én Alexet szeretem, és ez nem is fog soha megváltozni, de ugyanakkor örültem, hogy már nem vagyok olyan egyedül, minden rossz érzésem elszállt. A naplómat szorosan a hónom alá fogva igyekeztem bejutni a kapun, majd lassan a pulthoz sétáltam, de ahogy egyre közelebb értem, az összezuhanás kerülgetett. A barátaim jutottak eszembe, akik úgy hiányoztak, hogy már szinte fájt, és ezen csak egy ember segíthetne, aki persze most otthon alszik. Nem akartam megválni a 8 kötettől, melyek életem kedvenc 4 évét fedték. Könnyeim peregtek le az arcomon, sós ízük a számba jutott ahogy némán sírtam. Naplóm lapjai olvasás közben a könnyeimtől nedvesek lettek. Szégyelltem magam, de az új élet kezdetén még nem jöttem bele az érzéseim eltakarásába. Már sajnáltam, hogy Étienne hazament.
Ekkor huzat csapta meg a hátam, megszakítva aábrándozásomat. Az ajtó becsukódott, bárki is jött be rajta. Nem fordulhattam meg, mert sírás után nem a legjobb állapotomba kerültem. Hideg kezek átölelték a derekam és megcsapott az az ismerős illat, amit úgy szeretek. Alex megérzete, hogy baj van, mint mindig, és jött, hogy segítsen. Vállába fúrtam a fejem, és már nem is sírtam, csak öleltem őt, akit annyira szeretek.
- Alisa! Baj, van?- kérdezte meg, és már tudtam mit fogok válaszolni.
-Nem, már nincs.- mondtam, erősen célozva arra, hogy jókor jött.
-Jó, de tudod, hogy nekem elmondhatod, jó? - persze, hogy tudtam.
-Tényleg nincs semmi baj, csak egy csomagot adok fel Julionak (ejtsd: Hulió).
- Aha. -mérte végig a csomagot gyanakodva. -És mi van benne? 
- Áááá, semmi, nem fontos.
-Pedig igen. Na mutasd!
-Az kizárt. - próbálkoztam, de szerintem teljesen fölöslegesen, mert ő az erősebb. Persze ez jó, mert meg tud védeni ha kell.
-Na jó. Ha így áll a dolog.... - mondta, és elvette tőlem egy egyszerű csellel a csomagom, ami kicsit könnyáztatta volt. 
-Hé, ez nem ér! Kihasználod, hogy erősebb és ügyesebb vagy, mint én....
-És magasabb is.- mondta, amikor hiába ugrottam fel, nem értem el a csomagot. 
- Jó lehet nálad, de ne nyisd ki!! -adtam meg magamat, de már mindegy volt. 
Több se kellett neki, azonnal kibontotta, és az egyik könyv kinyílott, de nem tudom pontosan hol. Elkerekedett szemmel néztem, ahogyan gyorsan olvassa a sorokat, amiket én írtam a gimis éveimről. Nem tudtam, hogy haragudni fog- e amikor meglátja a gondolataimat, és az ömlengéseimet róla. Egy idő után megszólalt, de amit mondott, az nem árult el túl sokat.
- Szóval te így láttad? -kérdezte, amire nem tudtam, hogyan reagáljak.
- Háááát. öööhm.... igen így láttam akkor az adott pillanatban, és egyetértek magammal, megértem minden döntésemet a múltban, és ha újraélném akkor is így tennék, különben már nem én lennék. Nem szerettem volna ezt neked megmutatni, mert akkor egy nyitott könyv lennék előtted, és ez nem lenne jó, de ha már így alakult, akkor ez van, én nem kérek elnézést, ha ezzel megsértelek, mert én így látom. Vannak akik megértenek, és ők a barátnőim. De azért jó lenne, ha te is megértenél, mert szükségem van rád.
Alex kinyitotta a száját, de egy darabig nem szólalt meg. Amikor megyszólalt, a szeme csillogott, és mélyen a szemembe nézett. Inkább nem is mondott semmit, csak megcsókolt, ami olyan jól esett. Szóval megért, és nem haragszik. És a csók után visszaadta a naplómat, de szólni még mindig nem szólt. Nem is kellett, tudtam mire gondol, arra, hogy neki is szüksége van rám. 
A naplómat föladtuk Juilonak, és elindultunk Bern kivilágított utcáin hazafelé. Alex átölelte a derekam, és belepuszit a hajamba. Mosolyogtam, de nem szóltam semmit.
Mikor a lakás elé értünk, megtorpantunk. A házból kiabálás szűrődött ki, és rosszat sejtve léptünk be a lakásba. Ám a látvány, ami a szemünk elé tárult, az sem volt semmi. Kérdőn összenéztünk.